Lázadás gitárriffre - Kónya Sándor vendégírása

2018. szeptember 21. 18:01 - deszkavizio

Ma este európai premierre készül a Madách Színház, nyolc év után ismét egy Andrew Lloyd Webber musicalt állítanak színpadra, a kontinensen elsőként. Az utóbbi években egyre több filmből írnak zenés, színházi változatot, most a Paramount Rocksuli című klasszikusát dolgozta át a világhírű mester, ez lesz a hatodik darabja, amit Budapesten bemutatnak. Vendégírónk, Kónya Sándor a film történetét és a téma örökös aktualitását járja körül írásában.

rocksulis_filmek_1.jpgForrás: imdb

A zene ellazít. A zene szórakoztat. A zene okít. A zene: felszabadít és segít abban, hogy gátlásainkat megunt ruhadarabként dobáljuk le magunkról. A zene (és akkor most tisztázzuk – főként a rock ’n’ roll-ról beszélünk) talán a legadekvátabb kommunikációs eszköz és fegyver arra, hogy elnyomóinkkal (legyen az vélt vagy valós) szemben felvegyük a kesztyűt. Egy-két nyúzós gitár riff, néhány sornyi egyszerű, ám lényegre törő dalszöveg, majd az anarchia szelleme éltető erővel jár át bennünket és azt érezzük, az énekessel együtt most kicsit mi magunk is szembementünk opresszorainkkal.

Dewey Finn, a Rocksuli főhőse számára a rock minden. És ha azt mondom minden, akkor úgy is kell érteni – egyszerre az élete öröme és kudarcainak okozója. Dewey egy tizenéves, elhízott kamasz egy harmincas férfi testébe zárva, aki képtelen elfogadni, hogy bizony egyszer gyermekkori álmait muszáj lesz legalább egy picit feladni annak érdekében, hogy élete a rendes kerékvágásba gördüljön. Dewey akkor érzi igazán elemében magát, mikor dübörög az AC/DC, vagy a Deep Purple. Bepörgött Duracell-nyuszi módjára jár a szája, dalszöveget rögtönöz, miközben önhittségénél csupán a lakbértartozása mondható nagyobbnak. Számára a rock egyben saját személyiségének kivetülése, a nagybetűs RENDSZER ellen való lázadásának manifesztációja. Ahogy ő mondja, ezek a dalok arról szólnak, hogy merjünk ellenszegülni a nagyembernek, aki gondolkodásmódja szerint ott van mindenütt: az elnöki székben, gyerekkori barátjának zsarnokoskodó barátnőjében, az igazgatói iroda íróasztala mögött. Annak a nagyembernek pedig nem szabad behódolni, nem szabad kedvére tenni. Csak küzdeni és küzdeni ellene, minduntalan.

rocksulis_filmek_6.jpgRocksuli, középen Jack Black (Fotó: imdb)

Richard Linklater 2003-as filmje azon alkotások sorát gyarapítja, amely amellett, hogy könnyed hangvételével egyszerű, de annál kielégítőbb örömökkel szolgál a befogadónak, nagyon lelkesen tud arról beszélni, hogy miért is tud jótékony hatással lenni ránk, a társadalomra a rockzene. Hősünk (akit Jack Black formál meg, a szerepet pedig mintha ráöntötték volna), miután már képtelen eltartani magát pusztán abból, hogy zenél, ráadásul még ki is rúgják a bandából (miután bebizonyosodott, hogy csak lejáratja őket), arra vetemedik, hogy egy rögtönzött hazugsággal tegye rendbe a dolgait és rendezze pénzügyi helyzetét. Helyettesítő tanárnak adja ki magát (barátjának nevében teszi mindezt), amely húzás eleinte tőről metszett önzőségnek tűnik, később – köszönhetően a jellemfejlődés áldásos hatásának – ennek segítségével kényszerül rádöbbenni, hogy túl kell látnia saját magán ahhoz, hogy igazán nagy sikert legyen képes elérni. És mindezzel együtt képes legyen megmutatni a nagyembernek, hogy ő igenis valaki, igenis képes megállni a saját lábán és őt nem lehet csak úgy elállítani az útból. Dewey így lesz nagyra nőtt, felelőtlen és önző gyerekből egy nagyra nőtt, valamennyire felelősségteljes és másokkal is törődő gyermek.

Linklater filmje a lázadást természetesen nem csupán Dewey perspektívájából láttatja – mindez a hozzáállás lecsapódik környezetén is és ez az, ami igazán érdekessé teszi a kész művet. Hősünknek az a megtisztelő feladat jut, hogy saját rebelliójából a rockzene segítségével átadjon valamit a körülötte lévő embereknek is, vagy legalábbis eljusson addig, hogy megpróbálja ezt abszolválni. A rendező nem mérges társadalomkritikus látleletet jegyzett fel a vászonra, inkább azt próbálja mondani, hogy kicsit mindenkinek el kell néha lazulnia és élvezni a zenét, kikapcsolni az agyat. Linklater filmjében legalább minimálisan, de mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy lázadjon, ez pedig kimutatható mind a gyerekeken, mind pedig a felnőtteken. Linklater-nél a nagyemberrel való hadakozás tulajdonképpen nem más, mint saját merevségünkkel szembeni ellenállás. Nézzük akár az uralkodó, szigorú természetű és karakán igazgatóasszonyt, akitől mindenki tart (nem ok nélkül), akinek elég egy korsó sör, egy Stevie Nicks dal és máris megnyílik, levedli antipatikus énjét és előbújik belőle a lázadó tinédzser, aki legszívesebben az asztalon táncolna hullarészegen, félmeztelenül. Ugyanez, csak pepitában Dewey barátja, akit párja az elmúlt években sikeresen „domesztikált” saját kénye-kedve szerint, de a végső jelenetsorokra csak felszínre bukkan igazi énje és ellentmondva barátnője kikötésének, miszerint el nem mehet arra az eseményre, végül csak ott csápol a sorok között. A nő ezzel egyedül marad a filmben, mint a karót nyelt konzervatív titulust hirdető és képviselő személy. Kicsit felsejlik ugyan az emberben, hogy miért nem volt képes a forgatókönyvíró jobban bemutatni a jellemét és adni neki egy valamire való karakterívet – de jobb, ha úgy vesszük, mint a hőseink elé gördített konstans fenyegetést és akadályt.

rocksulis_filmek_5.jpgJack Black a Rocksuliban (Fotó: imdb)

Ugyanilyen vonatkozásban beszélhetünk az iskolapadot koptató kisgyerekekről is, akik számára a rock ’n’ roll megismerésével egy teljesen új világ sejlik fel, amely bőven túlmutat a matekleckéken, piros- és feketepontokon. Dewey vezényletével az osztályból közösség kovácsolódik, az egyetemesen kitűzött cél (odamondani a Nagyembernek) mindenkiből előhozza a legjobbat. A túlsúly problémával és túlzott szerénységgel megvert lányról kiderül, hogy egy újabb Aretha Franklin veszett el benne, a szülei által rockzenétől eltiltott fiú megtanul ellentmondani apjának és a komolyzene mellett keblére öleli végre az elektromos gitárt is, a magát anti-coolnak tituláló, klimpírozó gyerek pedig végre úgy püföli a billentyűt, mint aki így született. Megint, ellenszegülve ezzel szülei akaratának, de kivívva végül nem csak az egyszerű közönség, de az ő elismerésüket is. A lázadás itt tehát jótékony, jellemformáló hatású.

Kicsit más a helyzet olyan filmek esetében, mint a Sing Street (2016), illetve a Rock ’n’ Roll High School (1979). A szcenárió itt is iskolai keretek között zajlik, épp csak olyan felnőttgyerek jótékony közbeavatkozása nélkül, mint amilyen Dewey Finn volt a Rocksuliban. A gyerekek itt többé-kevésbé magukra vannak utalva, a felnőttek pedig ezúttal tényleg egytől-egyig csak akadályozó tényezőnek bizonyulnak abban, hogy egyénileg fejlődjenek, és azt csinálják, amihez igazán kedvük van. Beszéljünk itt akár nagyobb, akár kisebb távlatokról. A Sing Street főszereplője, a katolikus neveltetésben részesült és problémás családi környezetben nevelkedett srác (szülők válófélben, háttérben folyamatos, ingerült szóváltások) új iskolába kerül, ahol mind öltözködése, mind pedig ízlése mondhatni nagyon szigorú keretek közé van szorítva. Nem hordhat olyan cipőt, amilyet szeretne, nem öltözhet úgy, ahogy kedve tartja. Esetünkben a lázongó természetet a hős bátyja ingerli ki, akinek mindene a zene, mindene a rock ’n’ roll. A rajongás pedig ragályos, a zene, a nyolcvanas évek különböző stílusú és világú előadóművészei pedig tökéletes menekülőutat kínálnak az ifjú Conornak. A rajongásnál azonban ő sem áll meg, miután kitűzte célul egy lány meghódítását, saját bandát alapít, hogy ezzel is levegye őt a lábáról.

rocksulis_filmek_3.jpgSing Street (Fotó: imdb)

A lázadás a Sing Street esetében az iskolarendszer és úgy uszkve az egész világ ellen indul: kezdve a hanyag szülői gondviseléssel, folytatva a szigorú, begyepesedett iskolaigazgatóval (az iskolaigazgatókat úgy tűnik, a filmesek mindig ilyen rátarti népségnek ábrázolják). Linklater filmjével ellenben azonban John Carney (a Sing Street rendezője, valamint forgatókönyvírója) bár megadja a nézőnek azt az elégtételt, hogy lássa porig rombolni a tekintélyelvűséget és a karót nyelt attitűdöt képviseli vezető figurákat, mégis: végkifejlete melankolikusabb. Tudja nagyon jól, hogy igazából ez sohasem fog változni. A rock, mint olyan örök, állandó harcot fog vívni az ilyen emberekkel. Más részről pedig mindig remek eszköz arra, hogy felszedjünk valakit.

Utazzunk kicsit vissza a hetvenes évek végére, 1979-be. Roger Corman produceri vezénylete alatt készülhetett el a Rock ’n’ Roll High School, melynek szereplői rajzfilmfigurákra hajazó viselkedéssel és karakterisztikákkal vannak megáldva. A Ramones-rajongó gimnazista lány elhatározza, hogy eljut a legközelebbi Ramones-koncertre (mely épp az ő városában lesz), amivel kivívja az iskolavezetőség, de legfőképpen az új igazgatóasszony haragját. Nem lehet megvádolni a filmet azzal, hogy esetlegesen félvállról venné a dolgokat, Alan Arkush rendező a lázadást itt egészen szédítő magaslatokban űzi. Az elektromos gitár, mint a rebellió egy formája nem csak a gyerekeken, felnőtteken mutatható itt ki, de kiderül, hogy az egerek is egészen drasztikus elváltozásokon mennek keresztül, amikor meghallanak egy Ramones-dalt. Konkrétan nagyra nőnek, bőrszerkót kezdenek el hordani, más részről fülvédőt kell hordaniuk, különben szétrobbannának a zene okozta robajtól.

rocksulis_filmek_4.jpgRock ’n’ Roll High School (Fotó: imdb)

Csak úgy, mint a Rocksuliban, a Rock ’n’ Roll High School-ban is van néhány felnőtt, akit megfertőz a rockzene és kivetkőzik magából - a komolyzenére specializálódott zenetanár szó szerint ezt teszi -, viszont a keménymag nem tántorodik el attól az állásfoglalásától, hogy nem zenéről, hanem ricsajról beszélünk, és súlyos károsodást okozhatnak a fiatalokban. Az igazgatóasszony valóságos keresztes hadjáratot indít a Ramones ellen, melynek kulminálódása egy az iskola udvarán történő össznépi lemezégetés (micsoda környezetszennyezés!) képében történik. Természetesen a diákokat sem kell félteni, hiszen hamarosan megérkeznek a Ramones tagjai személyesen, hogy hősnőnk kérésére előadják az általa írt szerzeményt (melynek címe: Rock ’n’ Roll High School). A lázongás a fináléra elképesztő méreteket ölt, valóságos Pokol szabadul el az iskolában: a tanulók megleckéztetik saját főztjükkel a konyhás néniket, a róluk szóló papírokat, naplókat szépen kihajigálják az ablakon, míg kint már a rendőrök egész serege áll, kvázi túszmentő akcióra felkészülve. Nagyon jól szimbolizálja és foglalja össze a dolgokat az utolsó néhány perc, amikor a bevadult diákok magát az iskolát is felrobbantják. A rock ’n’ roll felszabadít, gátlásainktól megfoszt, társadalmi betagozódásoknak bemutatja középső ujját és nem számít sem felnőtt beszéd, sem hatóság, sem iskola: a rock örök, elpusztíthatatlan és nem ismer határokat, vagy ha mégis ismer, lerombolja azokat. Összehasonlítva a Rocksuli rózsaszínű, optimista zárlatával láthatjuk, Arkush filmje jóval vadabb és anarchistább. Stílusbeli különbözőségeiket illetően pedig azt állapíthatjuk meg, hogy utóbbi mérföldekkel ziláltabb, kaotikusabb küllemű. Pont olyan, mint egy lázadó tinédzser, aki a tiltás ellenére is hallgatja azt a fránya Ramones-t.

rocksulis_filmek_2.jpgRocksuli, középen Jack Black (Fotó: imdb)

Mindezen példákkal azt szerettem volna szemléltetni, hogy a rockzene tényleg kulcsfontosságú szerepet tölthet be egy fiatal életében, amely tényt a filmek is igyekeznek mindig kiaknázni. Túl ezeken az alkotásokon persze még jónéhány mozi van, mely körbejárja ezt a témát. Úgy, mint John Cameron Mitchell Hedvig és a Mérges Csonk című filmje, melyben David Bowie és társai zenéje által is definiálja magát a főhős, aki már alapvetően azzal is a társadalom perifériájára kerül, hogy homoszexuális beállítottságú és nővé szeretné magát operáltatni. Majd ott van Cameron Crowe Majdnem híres című alkotása, melyben egy tinédzser édesanyja szigorú (vallási okból fakadó) tiltása ellenére követi kedvenc zenekarát annak reményében, hogy interjút készíthet velük. De hogy egy még adekvátabb példát hozzak: a Rockhajó című filmben egyenesen illegális tevékenységet folytatnak főszereplőink azzal, hogy egy hajóról rádióadást sugároznak, melyen megállás nélkül dübörög a zene. Mi a lázadásnak a legtisztább formája, ha nem ez? Mindezen darabok bizonyítják a téma időtállóságát és azt, hogy a zene mindig kitermeli a maga rebellis figuráit és a rendszer ellen hadakozókat. Már csak az a kérdés, ki volt előbb: a lázadó, vagy a rockzene? Nehéz kérdés, megválaszolását egyelőre elnapoljuk.

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.