„Nem én a színházban, hanem a színház fontos bennem, ezeket nem szabad keverni” – interjú Szűcs Nellivel

2018. augusztus 12. 17:11 - Jasinka Ádám

Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas és érdemes művész már huszonöt éve van a pályán, a beregszászi színház egyik alapítója, 2013 óta pedig a Nemzeti Színház társulatának tagja. Három évvel ezelőtt, 2015 októberében mutatta be önálló estjét, a „Fedák Sárit”, melyben az ország talán legismertebb primadonnájának életét jeleníti meg közel két órában. A színésznő legutóbb Szentendrén, a Ferenczy Múzeum udvarán játszotta el az előadást, amit a közönség álló tapssal jutalmazott. Szűcs Nellivel beszélgettünk Fedák Sáriról, az alkotói folyamatról, a közös vonásokról és színészi hitvallásáról.

szucs_nelli_interju_1.jpgSzűcs Nelli a "Fedák Sári-esten" (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ha jól tudom, Vidnyánszky Attila ajánlotta önnek, hogy foglalkozzon Fedák Sárival.

Attila 2014-ben csinálta a „Fekete ég – A fehér felhő” című előadást Molnár Ferenc darabjából. Ekkor került a kezébe Molnár egykori feleségének, Fedák Sárinak a második naplója, a „Te csak most aludjál, Liliom…”, amit elolvasott, és azt mondta: „Nelli, ez te vagy, neked ezzel kell foglalkoznod”. Ha a főiskolát is beleszámítjuk, lassan harminc éve dolgozunk együtt Attilával. Amikor először találkoztunk, mi elsősök voltunk, ő harmadéves a rendező szakon Kijevben, és ugyanannyit, ha nem többet foglalkozott velünk, mint a tanáraink. Nagyon jól ismer engem.

Milyen volt az alkotói folyamat? Hogyan állt össze az est?

Tudtam, hogy én, mint Szűcs Nelli szeretnék Fedák Sáriról mesélni. Úgy próbáltam összeállítani az estet, hogy minden benne legyen róla, a gyerekkorától a haláláig, és minden fontosabb állomásba beleszőttem azokat a dolgokat, amik engem összekapcsolnak vele, amiről én is úgy gondolkodom, mint ő. Az Isten és a színház szeretete, a hazaszeretet, Beregszász, a munkája iránti alázat, ezeket próbáltam csokorba szedni és megmutatni egy olyan egyéniséget, akit mindenki el akart tiporni, de amint padlóra küldték, valahonnan mindig talált magában erőt ahhoz, hogy felálljon.

Rengeteg mindent elolvastam, naplókat, róla szóló könyveket, visszaemlékezéseket, és annyira szeretem magát a témát, a szöveget, hogy ahogy kitaláltam mit szeretnék elmondani, és hogyan, szinte magától megszületett az előadás. Nem volt nehézség benne, hogy egyik pillanatról a másikra valaki más bőrébe bújok majd, és nem Sári, hanem már az egyik professzor leszek. Itt kipróbálhattam, hogy több mint húszéves tapasztalattal, tudással, egyedül mire vagyok képes a színpadon. És ez a legnehezebb: meg tudod-e tartani a nézők figyelmét, tudsz-e varázsolni? Ahogy Viktor Rizsakov is mondja, illuzionistává kell válnod, becsapnod saját magad és a nézőket is arra az egy-két órára, hogy egy teljesen más világba kerüljetek.

szucs_nelli_interju_4.jpgSzűcs Nelli (fotó: nemzetiszinhaz.hu)

Honnan meríthette Fedák Sári azt az erőt, hogy mindig, bármi rossz történt vele, felállt. Mi lehetett a titka?

Talpraesett volt, nagyon fiatalon megtanulta, hogy mindent egymaga intézzen. Nagyon szerette az édesapja, de féltette a színészi pályától. Azt mondták, egy úri kisasszony, Beregszászról, nem keveredhet ilyen társaságba… viszont az apja később az utolsó lovát is eladta volna, csak hogy Sári jelmezeit kifizethesse. Akkoriban ugyanis nem a színház, hanem a színészek maguk varratták a ruhákat, hozatták Párizsból a parókákat, elképesztő költségek voltak. Sári pedig az édesapjától tanulta meg, hogy mindenben csakis magára számíthat, ha ugyanis kér valamit, azt viszonozni kell és az ember nem tudhatja, mit kérnek cserébe. Nagyon érdekes, hogy ahogyan Sárit sem szerették volna színésznek, az én édesanyám is eleinte szégyellte mondani a faluban, hogy az ő kislánya mit is tanul.

Egy újabb, mondhatni közös pont.

Amikor gyűjtöttem az anyagot az előadáshoz, sikerült megszerezni Sári első naplóját, amit száz évvel ezelőtt adtak ki. Ma már szinte csak árveréseken lehet ráakadni, de a Petőfi Irodalmi Múzeum segítségével elolvashattam. Ebben ír arról, hogy ő, mint színházkedvelő, Beregszászon abban az épületben látott először előadást, és ott lépett fel először kislány korában, amatőrként a színpadra, ahol most nekünk van a színházunk Kárpátalján.

Ahogy egyre mélyebbre ástam magam Fedák Sári életében, és egyre több időt töltöttem vele, úgy éreztem, nincsenek véletlenek, nekem ezzel kell foglalkoznom. Valami azt sugallta akkor és azóta is folyamatosan, hogy jó úton járok, és nagyon sok szép dologgal találkozom közben. Sári egyik barátnőjét például Nellinek hívták, vagy amikor kerestünk egy kottát az előadáshoz, de sehol nem találtuk és egyszer csak csöng a telefon, a Nemzeti Színház korrepetitora hív: „Nelli, csoda történt, az egyik ismerősöm, aki gyűjti a kottákat, pont most vette meg árverésen azt, amit te keresel.”

Most is libabőrös vagyok ettől. Ezek apró örömök, de számomra nagy csodák, és megerősít abban, hogy ha az ember a helyes irányt követi, akkor a Jóisten megsegíti.

szucs_nelli_interju_5.jpgTrill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila és Tóth László a "Fodrásznőben" (fotó: muza.hu)

A könyvek, forrásanyagok mellett honnan merített még ihletet az előadáshoz?

Például elmentünk és megkerestük a sírját, filmbeillő, csodaszép pillanat volt az is, ahogy megtaláltuk a Farkasréti temetőben. Férjemmel Trill Zsolttal együtt mentünk ki május 25-én, Sári halálának évfordulóján, és mivel az egy hatalmas hely, nem tudtuk merre keressük, így több embertől is útbaigazítást kértünk. Láttunk egy idős urat, aki úgy sétált a sírok között, és úgy ért a kövekhez, mintha a régi ismerőseit látogatná. Megkérdeztük tőle, nem tudja-e hol van Fedák Sári sírja. Ekkor elővett egy noteszt a zsebéből, abból kihúzott egy lapot, kihajtotta, és fel volt rá írva, melyik művész hol van eltemetve. Sajnos pont Sáriét nem tudta megmondani.

Elindultunk tovább, ezt a jelenetet látta egy néni, és megkérdezte, kit keresünk? Mondtuk: Fedák Sárit. Mire a néni: „Sajnos nem tudom, hol lehet, de milyen szép, hogy maguk színészek, itt vannak egy csokor virággal…”. Megkérdeztük: ránk van írva, hogy színészek vagyunk? (nevet) A néniről pedig kiderült, hogy rendszeresen jár színházba és a színpadról ismert minket. Ez boldogsággal töltött el.

Mentünk tovább, és ahogy sétáltunk, én közben beszélgettem Sárival, úgy tekintek rá ma is, mint a barátnőmre. „Sári, súgd meg, hol vagy!” és egyszer csak meglátok egy sírt, Beöthy László nevével, aki Sári egykori igazgatója volt, és Rákosi Szidi fia, akinek az iskolájában tanult. Mondtam, ez egy jel. Mielőtt továbbindultunk volna, elhelyeztem egy rózsát Beöthy sírjára is. Pár lépés után megint láttunk egy nénit, és ki sem mondtam Fedák Sári nevét, már felpattant és mutatta: „itt van mögöttem, jöjjenek!”.

A néni pedig elkezdte mesélni, hogy tudjuk-e hogy Sári Kárpátaljáról származik, mondtuk, hogy mi is és elkezdtünk beszélgetni, érdekes volt, nem egyből a sírhoz mentünk, hanem meghallgattuk a nénit, a végén megöleltük egymást és együtt mentünk Sári sírjához. Rendbe tettük és azóta is úgy járok ki hozzá, mintha egy rokonomat látogatnám. Tényleg csak javasolni tudom mindenkinek, hogy sétáljanak a temetőben, mert az olyan, mintha felfedeznéd azokat az embereket, azokkal találkoznál újra, akiket vagy képernyőn, filmen, vagy színpadon láttál régen.

szucs_nelli_interju_2.jpgSzűcs Nelli a "Fedák Sári-esten" (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Fedák Sárinak vannak még élő rokonai? Találkozott velük?

Venezuelába költözött az összes rokonsága még a kommunizmus előtt, és van egy lány, Sári fiútestvérének egyik leszármazottja, aki Ausztriában született, és mivel a családnak fontos volt, hogy ápolják a magyar nyelvet, jól is beszéli. Mária Lujzának hívják, és eljött a bemutatóra három évvel ezelőtt, és amikor tavaly nyáron itt volt Budapesten, ismét találkoztunk.

Arról álmodoztam, hogy állítsunk szobrot Fedák Sárinak, hiszen ő nem csak Kárpátalja egyik leghíresebb embere, hanem Magyarország egyik legismertebb primadonnája is volt, aki a korában divatot diktált, nem csak itthon, hanem Bécsben is. Ezt a vágyamat pedig a Jóisten és mások is meghallották, és ha minden rendben lesz, október 26-án, a születésnapján, Beregszászon, a színházunkkal szemben felavatjuk a szobrát. És ez éppen arra a napra esik, amikor azt is ünnepeljük, hogy 25 éves a beregszászi színházunk. Játsszuk majd a „Szarvassá változott fiút”, a „Fodrásznőt”, a „János vitézt” és a „Fedák Sári-estemet” is.

Ez tényleg egy csodálatos, élményben gazdag időszaknak hangzik. Mi volt az, amiben Fedák Sári így, hogy ennyire az élete része lett, a legtöbbet adta önnek?

Megerősített engem, mindenben amit gondolok a színészi hivatásról, a hazámmal kapcsolatban, az Istennel való kommunikációról. Mi is hívő család vagyunk, nem azt mondom, hogy csak templomba járunk, de fontos számunkra a hit, és ezt szeretnénk a gyerekeinknek is átadni. Sári pedig nap mint nap velem van, nem tudok nem rá gondolni és része az előadások előtti rituálémnak, fohászomnak is.

Nagyon sokat adott az is, amikor olvastam a naplóját, láttam magam előtt a korabeli Budapestet, a világvárosokat, híres embereket. Szerintem az ilyen feljegyzések, visszaemlékezések hitelesebbek, és őszintébben adják vissza a történelmet, mint a különféle tankönyvek. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy olvassa a költők, színészek naplóit, emberközelivé hozza a nagy, történelmi korszakokat, és rájövünk arra, hogy az emberek semmit sem változnak.

szucs_nelli_interju_3.jpgSzűcs Nelli a "Fedák Sári-esten" (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Említi a színészi gondolkodást, többek között, amiben megerősítést kapott ez alatt a három év alatt. Mesélne egy kicsit erről?

Azt szeretem, amikor a néző úgy ül be egy előadásra, hogy ott először szembesül mindennel, a díszlettel, jelmezekkel. Nézőként magam szeretném megtapasztalni a dolgokat, ezért úgymond szűzen ülök be az előadásokra, még Zsolti próbáit sem nézem meg.

Ezért sem szeretem, amikor a büfében a kollégák néha jelmezben esznek-isznak, szerintem ezzel nem tisztelik meg a színházat sem. Erről már Fedák Sári is írt, majdnem száz évvel ezelőtt, hogy „megölték” azt, aki cigarettázott vagy kávézott a jelmezében, vagy már reggel ivott. Mert így silányodik el minden. Nem szeretnék senkit se megbántani, akinek nem inge, ne vegye magára, de nekem fáj az is, hogy sok mindent mintha nem adnának át a fiatal generációknak. Ott van végem, amikor valaki utcai cipőben és ruhában jön be próbálni, abba a térbe, ahol megszületik a csoda. Ezek apróságnak tűnhetnek, de ahogy Sztanyiszlavszkij is mondta, a fogasról kezdődik a színház. Akár egy próbáról, akár az előadásról van szó, tisztán kell belépned a térbe, kint hagynod a problémáidat, és ehhez át kell öltözni.

Nekünk az a legfontosabb, amit létre akarunk hozni, nem én a produkcióban, hanem a produkció, nem én a színházban, hanem a színház fontos bennem, ezeket nem szabad keverni, nem lehetek egoista.

Ezt a fajta szemléletet nem sokaktól hallani, így megfogalmazva.

Ha valaki tényleg tiszteli a szakmáját, akkor nem csak ezekre figyel, de meghallgatja az idősebbeket is, és nem hiszi azt rögtön a diploma után, hogy már mindent tud. Bátorság kell, hogy elfogadd a tanácsot, de végül is minden jó a te puttonyodba kerül, nem szégyen sem egy idősebb, sem egy fiatalabb kollégától tanulni. Nem azt mondom, hogy mindenkivel egyet kell érteni, de meg kell hallgatni a másikat, hiszen mindenből lehet tanulni.

Soha nem vagyok fukar a jó szavakkal, ha tetszik valami. Úgy hiszem, hogy ezeket el kell mondani, mert egy művésznek szüksége van a szárnyakra. Ha megérzi, hogy jó, amit csinál, hátha emiatt legközelebb még jobbat szeretne létrehozni. Mindig kérdezik, hogy mi van Zsoltival? Mondom, hagyom szárnyalni, de mivel a férjem, a gyerekeim apja, néha le kell hoznom a földre. És akkor én? - kérdezik. Ha olvasok, szerelmes tudok lenni hősökbe, ha főzök, akkor is tudok repkedni, és nagyon szeretem, amikor az asztal körül összegyűlnek az emberek, és adhatok nekik.

szucs_nelli_interju_6.jpgSzűcs Nelli a "Ballada a két sebzett hattyúról" című előadásban (fotó: Máthé András)

Ha én kapok egy pici jót, azt megsokszorozva adom vissza. A színház is úgy jön létre, hogy amint adok, rögtön érzem, hogy mit kapok vissza a nézőktől, amit majd egy következő előadáson tovább tudok adni. Észre kell vennünk az apróságokat is, tudnunk kell ezeket értékelni. Az emberek ingerküszöbe annyira magasra került, hogy valami nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy megérezzék a jót. Miközben ott vannak körülöttünk az apró örömök is, és ezeket kell nekünk naggyá varázsolnunk, és így talán boldogabbá tesszük a saját életünket is a problémák ellenére.

Olyan vagyok, és néha mosolygok magamon, mint amikor a szél hordoz egy kis magocskát, valahol elejti, és az ott megfogan és elkezd növekedni. Bennem is így működik, valamit olvasok, akár régebben, lerakódik és valamikor egyszer csak összeérnek a dolgok. Megtalálja a talajt, nőnek a gyökerek, ágak, levelek és akkor remélem, végül a virág is megjelenik rajta.

Úgy érzi akkor, hogy most jó helyen van? Mert az sugárzik önről, hogy nagyon is.

(mosolyog) Én mindenhol jól érzem magam. Ha most szomorkodnék a problémáim miatt, akkor is élnem, dolgoznom kellene, de tudom, hogy ezekről nekem nem beszélnem kell, nem siránkozni miattuk, hanem megoldani és továbblépni. Mert ha az ember csak hordozza a negatív dolgokat és ezt sugározza, azzal nem csak magának, de másoknak is árt. Próbálom valahogy úgy élni az életem, hogy a jót árasszam magamból. Biztos tudnának rólam rosszakat mondani, mert néha kegyetlen vagyok, nem tudok hazudni, és ami a szívemen, az a számon, és az arcomon is. Ezt pedig sokan nem szeretik.

A Jóisten úgy teremtette az embereket, hogy végig kell, hogy tudjuk élni az életünket. Szándékosan nem hagyom ki Istent, és azért is említem ilyen gyakran, mert tudom, hogy ő vezette a kezem erre a pályára. Köszönettel tartozom neki, miközben semmit sem kaptam ingyen, mindenért megdolgoztam, és éppen ezért tudom, hogy az a tudás és tapasztalat, amit megszereztem, az az enyém.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.