"Ugyanolyan félelmeim vannak az életben, mint azoknak az embereknek, akiket estéről estére megformálok a színpadon" - interjú Orosz Ákossal

2018. július 19. 15:42 - Jasinka Ádám

Orosz Ákos 2015-ben szerződött a Vígszínház társulatához. Ő játssza a "Bűn és bűnhődés" főszereplőjét, láthatjuk a "Hamletben", "A félkegyelműben", és jövőre két újabb bemutatóban is. Az idei évadban nem csak színészként, hanem rendezőként is helyt állt, bemutatták a Mozsár Műhelyben a "Homokember" című előadását. A munkája pedig a kőszínházi idény végével sem ért véget: július elején volt a "Tóték" premierje a Spiritben, és június vége óta intenzíven készülnek a Szegedi Szabadtéri Játékok idei egyetlen nagyszínpados prózai előadására, a "Rómeó és Júliára", ahol vívni is fog. Orosz Ákossal beszélgettünk színházi feladatairól, az orosz darabokról, zenéről.

orosz_akos_interju_foto_varady_nikolett_1.jpgFotó: Várady Nikolett

Véget ért nyár elején a kőszínházi évad, de nem úgy tűnik, mintha kevesebb munkád lenne.

Egyáltalán nem érzem, hogy vége lenne az évadnak (nevet). Nemrég volt a Spirit Színházban a „Tóték” bemutatója, most pedig intenzíven próbáljuk a „Rómeó és Júliát”, amelynek július végén lesz a premierje a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

Te alakítod Tybaltot. Az előadás rendezője, Hegedűs D. Géza keresett meg téged?

Igen, akivel nemcsak, hogy együtt játszhatok a Vígszínházban, hanem a Színház- és Filmművészetei Egyetemen tanárom is volt, ő tanította a művészi beszédet az osztályunknak. Boldog vagyok, hogy felkért erre a szerepre, mert nekem ez azt is jelenti, hogy például a „Hamletben”, amiben együtt szerepelünk, bizonyítottam számára, hogy rátermett vagyok.

Gyerekként, az Operettszínház egyik előadásában már statisztáltam a Szegedi Szabadtéri Játékokon, de érett, felnőtt színészként ez lesz az első alkalom. A legnagyobb kihívást az jelenti számomra”, hogy akárcsak a „Hamletben”, itt is vívni fogok, ráadásul több nagy vívásjelenetem is lesz, melyeket szeretnék igazán izgalmasan megfogalmazni. A színészek mellett parkour-ösök, táncosok is szerepelnek majd ezekben a részekben.A verekedések koreográfiáit Balázs László kaszkadőr és fight-koordinátor segítségével készítjük elő.

Kérdezni is szerettem volna, hogy ezek mennyire kitalált mozdulatok és mennyire „csapkodtok” a jelenetekben?

Ha össze-vissza ütögetnénk, az nagyon veszélyes lenne, sőt még így sem veszélytelen. Nagyon sok munkával kell kigyakorolnunk, hogy ne csak hiteles legyen a verekedés, a vívás, de közben színészileg is karakterhűek maradjunk. Ez fizikailag és szellemileg is megterhelő. Az pedig nagyon érdekes kihívás, hogy a legnagyobb verekedésjelenetben, Tybalt és Mercutio összecsapásakor a vívás milyenségében is megjelenítsük a két, egymással szöges ellentétben álló figura különbözőségét. Nagyon sok munka és kreativitás kell ahhoz, hogy látványos, változatos és szellemes legyen egy ilyen összecsapás.

orosz_akos_interju_foto_varady_nikolett_6.jpgFotó: Várady Nikolett

A „Hamlet” után akkor van már egy kis gyakorlatod a vívásban.

A „Hamlet” azért is különleges, mert másfél óráig nem is vagyok színpadon. Megjelenek az elején és aztán csak a második felvonásban. A kettő között végig fenn kell tartanom egy laza, de koncentrált állapotot, hogy 100%-os intenzitással és érzelmi töltöttséggel érkezzek vissza a színpadra, Laertes-ként.

Edzeni szoktam közben, ami nem tereli el a gondolataimat, mégis éberen tart. Eközben pedig hallgatom az öltözőben az előadást, mint egy hangjátékot. A mozgástól kimegy belőlem a fáradtság is, ami nem csak a fizikumra, hanem a lélekre, az idegrendszerre is rá tud ülni. Úgy érzem, hogy akkor tudok a nézőknek jó, emlékezetes színházi élményt nyújtani, ha nem vagyok lusta semmilyen szempontból.

A jövő évadban több bemutatód is lesz a Vígszínházban.

Rögtön az évad elején elkezdjük próbálni a „Bíborszigetet”, melyet Hegedűs D. Géza rendez, és nagyon hízelgő számomra, hogy rám osztotta a főszerepet. Gézát rendkívüli színésznek tartom, és rendezőként is rengeteget lehet tőle tanulni. Nemcsak alázatot, hanem el lehet lesni tőle bizonyos szakmai fortélyokat is és azt, hogy hogyan érdemes erről a hivatásról gondolkodni.

A másik bemutató a „Liliom” lesz. Ez a darab nagyon közel áll a szívemhez. Hajduk Károly lesz a címszereplő, én pedig Ficsúrt alakítom majd ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Boldogan veszek részt ebben a munkában is, ugyanis amellett, hogy a kedvenceim közé tartozik a „Liliom”, Molnár Ferenc ezt a művet a Vígszínház számára írta. Van abban valami felemelő, hogy épp a Vígben játszhatok benne.

orosz_akos_interju_foto_varady_nikolett_4.jpgHajduk Károly és Orosz Ákos a "Rómeó és Júlia" víváspróbáján (fotó: Várady Nikolett)

Idén első alkalommal nem csak színészként, hanem rendezőként is dolgoztál. Honnan jött ehhez az ihlet?

Korábban is megfordult már a fejemben, de sosem konkretizálódott. Teljesen véletlenül láttam meg egy éve a Mozsár Műhely pályázatát, amelyet fiatal alkotók számára hirdettek meg. Jó időben, jó helyen jött szembe velem ez a lehetőség. Hosszú éjszakákat töltöttem pályázatírással, ilyet még sosem csináltam ezelőtt. Végül elég messze kerültem az alapötlettől, mert eredetileg egy monodrámát szerettem volna csinálni a keletkezéstörténetekből, de ebből az ötletcsírából nőtt ki a „Homokember” koncepciója. Májusban meg is tartottuk a bemutatót.

A „Homokember” merész választásnak tűnik, abból a szempontból, hogy nem egy könnyen érthető történet.

Többször is elolvastam, és éreztem benne rengeteg kérdőjelet, de pont a misztikussága miatt izgatott. Érdekelt, hogy egy ilyen zavaros, szürreális, látszólag érthetetlen történetet ki tudok-e bogozni, van-e bennem annyi potenciál, kitartás és kreativitás, hogy egymagam a végére tudjak járni. Szeretem magam kockázatos helyzetekbe sodorni. Ahogy pályázatot sem írtam korábban, történetet sem dramatizáltam még. Azt hiszem, hogy a hoffmanni anyagot elég erőteljesen átírva és kiegészítve, Biljarszki Maxim médiaművésszel karöltve sikerült egy újító, érdekes és izgalmas látványvilágú előadást létrehoznunk. Most van egy megoldásunk a történet kérdőjelére. Ősszel pedig játsszuk tovább a Mozsárban.

Hét évig a Maladype Színháznál voltál, majd miután a Vígszínházhoz szerződtél, majdnem rögtön jött is az első nagyszínpados főszerep, a „Bűn és bűnhődésben” Raszkolnyikov. Nehéz volt átállni, hogy a kamaraszínház után egy sokkalta nagyobb térben játszol?

Nem volt egyszerű. Meg kellett tanulnom, hogy pont azt az energiaszintet hozzam, ami nem túl sok, és nem is túl kevés. Valamint azt is, hogyan tudok színesíteni, finomabb hangvételt eltalálni a nagyszínpadon. A „Bűn és bűnhődés” ráadásul nehezített pálya, mert eléggé hátra rendezték, emellett fehér az egész díszlet, amitől az amúgy is nagy tér még nagyobbnak hat.

Nagyon sokat vagyok hátul, emiatt meg kell emelnem a hangom, miközben Raszkolnyikov nem túlzottan harsány szerep, de valahogy szimbiózisba kellett hoznom ezt a kettőt. Egyébként az egésznek az a lényege, hogy van-e a fejedben valami a szerepről. Ha van, lehet bármekkora a tér, hatni fogsz. Ha nincs, a fejed tetején pöröghetsz és hadonászhatsz, akkor is unalmas leszel.

orosz_akos_interju_3.jpgStohl András és Orosz Ákos a "Bűn és bűnhődésben" (fotó: Vígszínház)

Egy nagyszínpados szerep sokkal nagyobb teher is, nem?

Nem feltétlenül. Máshogyan kell játszani, de ez nem negatívum. Az viszont biztos, hogy a nagyszínpados előadásokon sokkal több ember dolgozik a színpadon és a háttérben, így főszereplőként több ember munkájáért is felelős vagyok. Erre oda kell figyelni. Nem kezdhetek el bármikor rögtönözni, de még csak nem is mondhatok halkabban egy végszót, mert aki ahhoz igazítva állít be egy lámpát, vagy lép be a színpadra, annak tudnia kell, mi történik éppen.

Egyébként minden szerep olyan, hogy amint belépsz a díszletbe, megérzed az anyagok illatát, tapintását, meglátod a színeket, a kollégákat, minden inger előhozza benned azokat az alapokat, amiket a próbák során közösen lefektettetek. Olyan, mintha minden előadással bekerülnék egy buborékba, ahol egyértelműek a szabályok.

Ebben az évadban mutattátok be „A félkegyelműt”, amiben Rogozsint játszod, aki Raszkolnyikovhoz hasonló figura. Mindketten elkövetnek egy bűnt, ezt nem tudják feldolgozni, belebetegszenek, és végül Szibériában kötnek ki. Az útjaik, az indítékuk más, de vannak közös sarokpontok.

Nagy kérdés volt számomra, hogyan tudok még mélyebbre ásni magamban, és bár tényleg van hasonlóság, úgy érzem, egészen más karaktert mutatok a két előadásban. Különbözőek, de mégis emberiek, vágynak a szeretetre, miközben tettvágy és önmarcangoló keresés van bennük. Érdekes, hogy bár mindketten munkatáborban végzik, sem a „Bűn és bűnhődésben”, sem „A félkegyelműben” nem említjük ezt.

Azért is hoztam szóba ezt a két figurát, mert sok olyan munkában vettél részt, akár színházi szerepre gondolok, akár filmforgatás kapcsán az Örök télre, akár az együttesetekre, a Karamazovra, soknak van valami kötődése Oroszországhoz.

Nem tudom, ez mitől alakulhatott így. Sokrétűek és mélyek az orosz irodalmi művek, amiket imádok, nagyon szeretem a költészetüket is. Merem remélni, hogy azért játszom ilyen sok orosz darabban, mert van bennem annyi tűz, kettősség és szélsőségesség, amennyi a bennük szereplő karakterekben. Megtisztelő, hogy több rendező is meglátta bennem et a lehetőséget.

Érdekes egyébként, mert egy Csehov-darabba hamarabb belefut egy színész, de egy Dosztojevszkij-műbe?! Én pedig már háromban is játszom (nevet). A családban van is orosz vérvonal, az egyik nagymamám Szibériában született, de azért ez tulajdonképpen elég laza kötődés az orosz lélekhez.

orosz_akos_interju_foto_varady_nikolett_2.jpgFotó: Várady Nikolett

Bár nem jelenik meg konkrétan egyik előadásban sem, beszélgettél vele arról, milyen volt Szibériában?

Nagyon sokat, de nem most, hanem még gyerekkoromban. Nagyon sok háborús történetet hallottam, több családtagomról. Mindig is érdekeltek ezek a sztorik.

Visszatérve a Karamazovra, ott van még mellette az Aszittem és a Kelet-Nyugati Pályaudvar. Három zenés formáció, három különböző stílus. Mi hívta elő benned a vágyat arra, hogy ezekben részt vegyél, ezeket kitaláld?

Az Aszittemet még nagyon fiatalon, gimnáziumban kezdtük el, akkor volt egy K Blues Band nevű bandám is. Mindig is úgy szerettem szórakozni, ha zenéltem, és erre táncoltak, buliztak mások. A Karamazov a MU Színházi előadásból nőtte ki magát, amit már öt éve játszunk. Nagyon személyes darab, egykori egyetemi osztálytársakkal közösen készítettük, Dosztojevszkij „Karamazov testvérek” című regényét vettük alapul és ehhez írtunk mi magunk dalokat.

A közös munka alapja, hogy nagyon erős volt közöttünk a kötelék az egyetemen. A diploma után szétrebbentünk, ám a zene, a zenélés szeretete ismét összehozott minket. Aztán felmerült bennünk, hogy az előadás dalait írjuk tovább, írjunk újabbakat kapcsolódva a Karamazov-témakörhöz. Ebből állt össze egy koncertanyag.

Nem vagyok profi zenész, de szívesen játszanék zenés előadásban. Mindig is írtam dalszövegeket, verseket, novellákat, történeteket és kisfilm storyboardokat is készítettem… több paksamétában állnak ezek otthon. Többször elgondolkodtam már azon, hogy rendszerezni kéne őket, és egyszer talán megjelentetni…

Ezekkel vezeted le mindazt a kreatív energiát, ami napközben felgyűlik benned?

Nem választom ketté a színpadi Orosz Ákost a most interjút adó Orosz Ákostól. Ugyanúgy el tudom magam sírni egy szép dolog láttán a villamoson ülve, mint este a színpadon. Ugyanolyan félelmeim vannak az életben, mint azoknak az embereknek, akiket estéről estére megformálok a színpadon. Sokszor érzek bűntudatot, és gondolkozom magamon, hogy jól csinálom-e a dolgaimat. Nagyon szeretném tiszteletben tartani minden döntésemnél a körülöttem élő embereket. Ezekből a gondolatokból néha dalok, néha versek születnek, sokszor pedig egyszerűen a feledés homályába merülnek.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.