"Mindenki egy kicsit óvatos, én azért mert beérkezem egy csapatba, ők azért, mert új vagyok" - interjú Bányai Kelemen Barnával

2018. június 24. 16:00 - Malik Andrea

A Marosvásárhelyi Egyetem színész szakának elvégzése után azonnal az ottani Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol Székely Csaba Bánya-trilógiájának első két részében felhívta magára Alföldi Róbert figyelmét is. A Szombathelyen "Makrancos Katá"-t rendező alkotó meghívta Petruchio szerepére, amit aztán sorra követtek a közös munkák. Magyarországra költözése után a Weöres Sándor Színház társulatának tagjaként játszotta a jobbnál jobb szerepeket, ebben az évadban pedig a budapesti közönség elé is letette névjegyét "A félelem megeszi a lelket" és a "Széljegy"-ben nyújtott emlékezetes alakításaival. Ősztől a Katona József Színház színművészeként folytatja munkáját. Bányai Kelemen Barnával beszélgettünk. 

banyai_kelemen_barna_interju_1.jpgBányai Kelemen Barna (Fotó: Trókán Nóra/Weöres Sándor Színház)

Nagyon sokat dolgozol Alföldi Robival, hogy kerültetek kapcsolatba?

2011-12-be játszottuk Marosvásárhelyen a „Bánya trilógia” első két részét („Bányavirág”, „Bányavakság” – a szerk.), akkor robbant be a köztudatba Székely Csaba neve, nagyon sokan olvasták a drámát, jól megírt történet. Aztán Robi, aki akkor még a Nemzeti Színház igazgatója volt, tudomást szerzett arról, hogy már nem csak írott anyag van, hanem Sebestyén Abával megcsináltuk az ősbemutatót a Yorick Stúdióban. Meghívta az előadást Budapestre, itt láthatott engem. Annyira tetszett neki, hogy felkérte Abát a következő évben, hogy László Zsolttal és Stohl Andrással is csinálja meg. Egy évvel később ők már tudták Jordán Tamással, hogy színre viszik a „Makrancos Katá”-t Szombathelyen, amihez keresték Petruchiot. Valahogy bevillantam Robinak, hogy milyen jó lenne, ha az az erdélyi fiú csinálná, akit látott a „Bányá”-ban, és elhívtak. Én pedig hosszas egyeztetés után végül örömmel jöttem.

Tehát így szerződtél Szombathelyre.

Igen. Megcsináltuk a „Makrancos Katá”-t, aztán jött a többi előadás. „Makbett”, „Volpone”, „A hegedűs a háztetőn”, „A félelem megeszi a lelket” és most pedig „A salemi boszorkányok”.

„A félelem megeszi a lelket”-ben te játszod Alit, a németországi arab bevándorlót. Elég nehéz szerep, akcentussal ráadásul. Hogy készültél rá?

Picit magyartalanul van írva, nyilván szándékosan. Kérdeztem az első olvasópróbán, hogy hogy olvassam fel, erre Robi mondta, hogy úgy, ahogy le van írva. Mondtam, hogy jó… ezzel a hanggal felolvastam, és erős hiányérzetem volt. Felvetettem, hogy mi lenne, ha akcentussal próbálnám meg, erre ő mondta, hogy nem biztos, hogy szerencsés, de én nem hagytam a dolgot, végül abban maradtunk, hogy jó, legyen akcentus, de akkor készüljek belőle.

Akkortájt külföldre utaztam, a reptéri váróban volt egy órám, késett a gép, itt találkoztam egy arab fiatalemberrel. Elnyújtózva ült egy bőrkanapén, körülötte egy szőke kisgyerek a macijával szaladgált, időnként átmászott rajta, majd vissza. A férfi nem szólt semmit, csak szúrós szemmel nézte időnként a gyereket. Közvetlen a lábánál ült egy európai szőke nő, úgy gondoltam, hogy egy család, még az is átfutott rajtam, hogy milyen érdekes, hogy a pici nem örökölt semmit az apjától, se bőrszín, se sötét haj, semmi. Jófejek voltak, ahogy ott a férfi tűrte a zsongást, aranyos családnak tűntek. Egészen addig a pillanatig, amíg a nő összepakolt és a gyerekkel kettesben el nem ment, akkor esett le, hogy szó sincs családról. Valószínűleg látta, hogy én a szemem sarkából figyelem őt, és hogy mennyire tetszett ez a jelenet, így végül megszólított. Beszélgettünk, és annyira bejött az akcentusa, hogy eszembe jutott, hogy ezt kellene a szerepnél használni. Eszköztelen volt egyébként a férfi egész kommunikációja, jobbára csak elképesztően szúrósan figyelt.

banyai_kelemen_barna_interju_3.jpgHernádi Judit és Bányai Kelemen Barna "A félelem megeszi a lelket" című darabban (Fotó: Mészáros Csaba/Átrium)

Ez a szúrós figyelés is bekerült a darabba…

Igen! Itt Pesten is eljárkáltam igazi kebabosokhoz például, beszélgettem néhány fiúval, hogy hogy érzik itt magukat Magyarországon, hogy sikerült beilleszkedniük, vagy hogy nem. Szóval volt kutatás előtte, dokuszínházat csináltam a szerepből magamnak (mosolyog).

Röviden próbáltatok, milyen volt a folyamat?

Általában Robinál mindig sűrű és intenzív. Nagyon pontosan tudta itt is, hogy mit akar látni. Nem a helyszínen, hanem egy berendezett térben próbáltunk, amiben a bútorok meg a kellékek már nagyjából megvoltak, így az első pillanattól tudtuk, hogy hogy fog kinézni a lakás, ami ugye nem változik, csak mindig más teret jelenít meg. Az volt egy picit nehéz, hogy nem találkoztam korábban Hernádi Judittal. Én tudtam, hogy ki ő, ő nyilván nem tudott rólam. Vele volt egy kis puhatolózás az elején, de aztán gyorsan összeszoktunk. A többieknek talán nehezebb dolguk volt, mivel ők több szerepet játszanak, nagyjából 20 szereplőt mutatnak meg a színpadon. Annyira szép találkozás volt ez a munka, nagyon személyesre sikeredett a próbafolyamat, jó kis magánbeszélgetéseink voltak közben, amikre jó visszaemlékezni.

Voltak kétségeid a bemutató előtt, hogy meglesz-e a szerep?

Nagyon pengeélen mozog ez. Általában elég rosszul szoktak elsülni az akcentusos szerepek, mert könnyű belefutni a külsőségekbe, van, hogy egyszerűen nem egy át a szűrőn. Nyilván nagyon óvatosan próbálgattam én ezt, és bárki jöhetett volna a próba alatt tanáccsal, ötlettel, simán elfogadtam volna. Emiatt én nem éreztem volna magam megsértve, és tudom, hogy ők is szóltak volna azonnal, ha átbillen a giccs vagy a közhely felé. Nem tudtam előre, hogy milyen lesz, de amilyen finom és lélekből született volt az előadás, az alapján a játékomnak is igaznak kellett lennie. 

banyai_kelemen_barna_interju_2.jpgBányai Kelemen Barna "A félelem megeszi a lelket" című darabban (Fotó: Mészáros Csaba/Átrium)

Néhány néző ott ül veletek konkrétan a színpadon, szereplői a darabnak. Nem zavart ez meg?

Most már nem zökkent ki, mert megszoktam, de az biztos, hogy feszélyezve érzik magukat ők is ott fent közöttünk. A reflektorok elsősorban ránk fókuszálnak, de ők is kapnak azért egy szeletet belőle, őket is nézik a nézőtéren ülök, el tudom képzelni, hogy ez azért nem annyira komfortos érzés. Olyan van, hogy valaki akaratlanul is a látóteremen van a partnerrel való kommunikáció során, és mondjuk nagyon mocorog, vagy látványosan unatkozik. Ez sem zavar, inkább csak kizökkent.

Nagyon aktuális ügyről szól a darab, sikerült megmutatnotok, amire rá akartatok vele világítani?

Robit egyik interjújában kérdezték, hogy miért pont én, és valami ilyesmit fogalmazott meg: abból a környezetből, ahonnan én jövök, ismerhetem ennek a kisebbségnek a belső érzetét, így talán meg is tudom fogalmazni ezt. Ebben van valami, tudom, hogy milyen egy kicsit idegennek lenni, akár azon a helyen, ahol felnőttem, ott is idegen voltam egy kicsit, itt is idegen vagyok egy kicsit. Valahogy mindig kasztokba ütközünk, a bőrünk színe, a tanulmányaink, hogy melyik pártra szavazunk… Folyamatosan kis mikrokalitkákba vagyunk zárva, állandóan beleütközünk a társadalmi kirekesztésbe vagy megkülönböztetésbe. Szoktam mondani, hogy én többszörösen hátrányos helyzetben vagyok, de nyilván nem panaszkodásnak szánom ezt. Nincs ezzel már semmi bajom, megtanultam élni vele, elfogadtam a helyzetemet.

Kérdésedre válaszolva, azt gondolom, hogy igen, sikerült. A végén, amikor „A kékszakállú herceg várá”-ból berobban a „Szép és nagy a te országod”, azért az feltette az i-re a pontot. Sokan vagyunk sokfélék, és ha kikerüljük az emberséget, akkor tényleg pusztulásra vagyunk ítélve. Persze van más is, amiből ideig-óráig lehet inspirálódni, de én azt hiszem, hogy emberi kapcsolatok nélkül nem érdemes csinálni. Erre világít rá a darab is.

banyai_kelemen_barna_interju_4.jpgBányai Kelemen Barna és Fekete Linda "A salemi boszorkányok" című darabban (Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

Aztán szerepeltél a Katonában a „Széljegy”-ben. Hogy találtak meg erre a szerepre?

Amikor átjöttem Magyarországra, akkor megkeresett Markó Róbert, aki éppen felújított egy vizsgát az akkori Zsámbéki osztállyal, ez volt a Pintér Béla féle „Sütemények királynője”. A főszereplő fiú, aki az apát játszotta addig, nem tudta vállani. Robi látott engem valamiben, talán még Kisvárdán, és hallotta, hogy Budapesten vagyok, így felhívott. Nekem abban az évben a „Makrancos”-on kívül nem volt másik munkám Szombathelyen, így nagy örömmel elvállaltam. Nagyon jó találkozás volt ez is. Zsámbéki Gábor ott láthatott engem először, utána eljött több előadásomra is. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom, Máté Gábor hívott és megkérdezte, hogy nem szeretnék-e leszerződni a Katonába.

Ez még jóval a Széljegy előtt volt, ugye? A 2016/17-es évadan valamikor.

Igen. Akkor volt pont Szombathelyen a Jordán Tamás körüli botrány, én pedig azt éreztem, hogy nem mehetek, nem tehetem meg se Tamással, se a csapattal, nem engedte a lelkiismeretem, hogy felálljak és otthagyjam őket ebben a helyzetben. Mondtam Gábornak, hogy ha lehet kérni, akkor „éveljük el” ezt a beszélgetést. Elfogadta és értette a helyzetemet, sőt egyet is értett velem, de azt kérte, hogy mindenképp dolgozzunk egyet együtt. Mondtam, hogy persze, ha időben tudnak egyeztetni az anyaszínházammal, és Szombathely ki is enged, akkor minden további nélkül jövök. Össze is jött, ez lett végül a „Széljegy”.

banyai_kelemen_barna_interju_5.jpgBányai Kelemen Barna a "Széljegy" című darabban (Fotó: Szilágyi Lenke)

Ami megint egy izgalmas kérdéseket felvető darab, szintén egy jó nehéz szereppel.

Igen. Nagyon érdekes, hogy miféle szerepek találnak meg. Igazából ismerem ezeket a figurákat, ilyen alakok között nőttem fel. Marosvásárhelyen 86-ban több magyar élt, mint román, Ceaușescu meg akarta változtatni ezt az arányt, emiatt elkezdődött a masszív betelepítés. Ez úgy nézett ki, hogy kapott egy vegyi kombinátot a város, és a környező falvakból behozták a román embereket, akik munkát, lakást és papírokat kaptak. Ebből az lett, hogy elkezdett nőni a város. A szüleim fiatal házasok voltak, pályáztak lakásra, amit meg is kaptak a város szélén. Utánunk már csak a puszta, kukoricás meg a falvak voltak. Velünk együtt rengeteg román család is beköltözött ide, úgy képzeld el, hogy a nyolc emeletes tömbházan, ahol én a nyolcadikon felnőttem, összesen hat magyar család lakott. A többi mind román. Az összes házban ez volt az arány, szinte név szerint ismerték egymást a magyarok.

Nyilván ment a bandázás, a térfoglalás. Ismertem ezeket a kisstílű bűnözőket, akikből később valutaváltók, menedzserek, ingatlanosok lettek, vagy éppen lecsukták őket. Onnan nőttem ki tulajdonképpen én is. Mivel én nem tartoztam egyik bandához sem, ezért mindig védekeznem kellett. Meg kellett tanulnom őket, hogy ki tudjam kerülni a konfliktusok. Érdekes inverz pszichológia ez. Ugyanazt a módszer alkalmaztam, amit ő próbált meg velem szemben, amiről azt hitte, hogy megfélemlít. Ha elővette a bicskát, akkor én ahelyett, hogy megijedtem volna, kiröhögtem, hogy menj már, ezzel akarsz leszúrni? És szépen elkezdtem sorolni, hogy milyen ismerőseim vannak nekem is, akik nyilván nem voltak az ismerőseim, de tudtam pár félelmetes nevet, amitől az ellenfelem zavarba jött és elsétált. Az iskolából egyetlen úton lehetett hazamenni, minden nap megállított egy csapat, megkérdeztették egy kisgyerekkel, hogy van-e pénzed. Mondtam, hogy nincs. Ilyenkor ugrálni kellett, ha hazudtam, mert csörgött az apró, akkor megvertek, ha nem csörgött, akkor megmotoztak, és mehettem tovább. Volt olyan, akit tótágast állítottak és megráztak. Súlyos dolgok ezek.

Érdekes, hogy a pszichológia hogyan működik. A „Széljegy” negyedik felvonásában szinte kikéri magának az ingatlanos, sőt megsértődik, hogy hogy gondolják róla, hogy ő egy tolvaj? Hatalmas nagy liturgiát ad elő, hogy nem, ő egyáltalán nem olyan, nem azonosul a bűnözőkkel, egyenesen kimenti magát. Abszolút vannak ilyen helyzetek, amikor az ember rosszul érzi magát, amikor meglopták, megverték…

Valóban így van. A darab végére elképedsz, de valahogy nem haragszol az ügyvédnőre és az ingatlanosra, mert mindketten távol tartják maguktól a bűnözői attitűdöt.

Elfogadjuk ezt a rohadt ügyeskedést, itt mutyizásnak hívják. A túlélőké a jövő, ugye? Aki ügyeskedik, aki jól pozícionálja magát, az viszi sokra. Aki nem azonosul semmivel, nincsenek nemes céljai, amik mögé beáll, hanem magányos farkasként megcsinálja a kis életét, pénzét, karrierjét, az övé a jövő. Sajnos szeretjük így gondolni, elfogadjuk ezt.

banyai_kelemen_barna_interju_7.jpgBányai Kelemen Barna a "Széljegy" című darab próbáján (Fotó: Szilágyi Lenke)

A gyerekkori emlékeidet hallgatva felmerül bennem, hogy ilyen közegből indulva honnan jött az, hogy színész szeretnél lenni?

A családom nagyon erős irányvonalat adott nekem, amiből néha kiléptem, mert sokat keresgéltem, de nagyon meghatároz ez az iránytű engem. A gyerekkorom, a könyvek, a mesék, a diafilmek, meg persze a romantikus lelkem, amit örököltem, az is folyamatosan erre terelt. Imádtam a magyar irodalmat, a verseket. Rengeteget olvastam, nyolcadikos kiskamaszként már nagyon ciki volt, de én még mindig „Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi”-t bújtam. Középiskolás voltam, amikor meghirdettek egy diákszínjátszó csoportot, ahová az osztálytársaim unszolására jelentkeztem. Ott akkor kinyílt a világ, nagyon jól éreztem magam, sőt… ez egy kétéves drámapedagógiai képzés volt, ahol én voltam az első harmadéves, mert visszakéredzkedtem (nevet). Aztán megkérdeztem a vezető tanárt, hogy mit szólna, ha én a Színműre jelentkeznék. Nem volt elragadtatva az ötlettől, de lehet, hogy ez volt a jó, mert azt mondtam magamnak, hogy csak azért is színész leszek. Volt azért mellékszál is, elmentem menedzsment egyetemre, oda 3 hónapig jártam, meg fél évig úgy tettem, mintha jártam volna és közben titokban a Színmű stúdiójában ültem a végzősök előadásain, folyamatosan ott lógtam.

Amikor dolgoztatok a „Széljegy”-en, már tudtad, hogy jössz a Katonába?

Nem, dehogy (mosolyog).

Milyen volt a próba?

Furcsa volt kicsit, nyilván az ismeretlen félelme. Főleg hölgyekkel próbáltam, az fura volt picit, hogy ők az öltözőben jókat dumáltak, én meg úgy magamban elvoltam, amikor nem Zsámbékival beszélgettem. Mindenki végezte a feladatát, nem akartam sehova bekotnyeleskedni. Amúgy sem vagyok könnyen barátkozós fajta, az első időkben még eléggé puhatolózom.

banyai_kelemen_barna_interju_6.jpgBányai Kelemen Barna a "Széljegy" című darabban (Fotó: Szilágyi Lenke)

Nem tartasz a társulattól?

De igen. Nem vagyok smúzolós, nem szeretek bemenni mindenáron a kulisszák mögé, és kezet fogni, gratulálni… az az érzésem, hogy még nincs ott a helyem, még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy én oda ismeretlenként csak úgy bemenjek. Nyilván nem teljesen ismeretlenül, hiszen tudnak rólam. Mindenki egy kicsit óvatos, én azért mert beérkezem egy csapatba, ők azért, mert új vagyok. Azt gondolom, hogy ha kíváncsi emberek találkoznak egymással, akkor abból rossz dolog nem születhet. Azt remélem, és ebben hiszek, hogy majd a munkák kapcsán derül ki sok minden, hogy ki vagyok, kivel tudok egy hangon dolgozni. Időt adtam ennek, majd kialakul. Nagy szó, hogy megfogtak és beemeltek a társulatba, nagyon hízelgő ez rám nézve. Türelmesen és nyitottan várom ezt a találkozást és a közös munkákat.

Lesz amit továbbra is játszol Szombathelyen?

Igen, a „Volpone” és „A salemi boszorkányok” menni fog jövőre is.

Nyáron láthatunk valamiben majd?

Felújítjuk a „Hegedűs a háztetőn”-t, a Szegedi Szabadtérin fogjuk játszani. 3-4 napos próba után lesz egy helyszíni főpróba, aztán játsszuk háromszor is. Utána nincs munkám, pihenni fogok, egy kis Erdély egy kis Balaton. Igyekszem feltöltődni az új évadra, az új kihívásokra (mosolyog).

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stephy-alias:Nászta Katalin · http://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu 2018.07.01. 21:43:52

Gratulálok a Salemi boszorkányokban nyújtott alakításáért! Ebben láttam eddig, nagyon jó színésznek tartom.