Történetmondó egy rendőrállamban

Kritika A párnaember című előadásról

2018. január 16. - Jasinka Ádám

Nem véletlen, hogy Martin McDonagh - bár neve kétségtelenül kevésbé ismert a hazai közönség számára - egyedi látásmódjával, húsbavágóan őszinte történeteivel és azok szereplőivel képes a színházban és a mozitermekben is hatni a nézőkre. McDonagh ugyanis nem csak drámaíróként, hanem 2008-as, „Erőszakik” címet viselő játékfilmje után rendezőként és forgatókönyvíróként is alkot.

aparnaember5.jpgPál András, Köles Ferenc és Schneider Zoltán (fotó: Toldy Miklós)

A párnaember, melyet 2016 tavaszán Szikszai Rémusz rendezésében mutatott be a Radnóti Miklós Színház, az író egyik több mint tízéves műve. A darab azonban egyáltalán nem poros, sőt nem túlzás mondanivalója miatt örök érvényűnek nevezni. Egy olyan műnek, ami minden országban, mindenféle társadalmi berendezkedésben szíven tudja ütni a közönséget.

A történet egy meg nem nevezett rendőrállamban játszódik (és sem a kor, sem a helyszín nem fontos), ahol egy írót, Katuriant (Pál András) beszélgetésre hozzák a rendőrség egyik különleges, templombelsőt és rideg zárkát idéző helyiségébe. Nem sokkal azután, hogy színre lép a főszereplő, felköti a szemére az addig kezében tartott fekete kendőt, és ahogy előtte, úgy a mi szemünk előtt is elsötétül minden. Ez a mozdulat keretes szerkezetbe is fogja az előadást.

aparnaember1.jpgRészlet az előadásból (fotó: Toldy Miklós)

A mindösszesen csak pár szereplős darabban sokáig Katuriant és a két rendőrt, Tupolskit (Köles Ferenc), a fellengzős, társának végig lekezelő, kioktató stílusban parancsolgató „jó zsarut”, és a társat, Arielt (Schneider Zoltán), a „rossz zsarut” látjuk csak. Az első pillanattól fogva bizalmatlan író nagyon hamar elkezdi gyártani a különféle elméleteket, hogy szerinte miért is hozhatták be, a rendőrök pedig hagyják őrlődni a láthatóan egyre tanácstalanabb, zavartabb és „kisebb” embert. Aki szerint biztosan valami államellenes gondolat kerülhetett véletlenül valamelyik novellájába, és ez lehet az oka a kihallgatásnak.

Az előadás elképesztően jól mutatja be, milyen technikákkal, és néha fizikai erőszakkal, vagy a fizikai erőszaknak csak a lehetőségével hogyan lehet az ártatlan embert is közel őrületbe kergetni, és elhitetni vele, amiről később szent meggyőződéssel nyilatkozik: hogy bűnös. Tupolski figurája mondhatni valamiféle variánsa Porfirijnek, a Bűn és bűnhődés rendőrnyomozójának, eszköztáruk, módszereik kimondottan hasonlóak.

aparnaember2.jpgPál András és Rusznák András (fotó: Toldy Miklós)

Az előadás felénél érkezik meg Katurian öccse (Rusznák András), aki bár addig is jelen volt, mégsem láthattuk. A két testvér közös jelenete alatt lelassul az idő, még az izgő-mozgó nézők is megmerevedve, hosszú perceken keresztül mozdulatlanul figyelik a színpadot, azt ahogyan kibontakozik egy olyan szoros testvéri (mondhatni már-már apa-fiú) kapcsolat, amiben a legsúlyosabb hibákat, bűnöket is képesek megbocsátani egymásnak. A kitartott, totális és feszült csend a színészekre szögezi a tekintetünket.

A darab ezen pontján hallunk először a címben is szereplő párnaemberről, a mesebeli alak történetéről. A testvérpár jelenete alatt fokozatosan lassuló idő oka, hogy a színpadon sokáig nem történik mozgás, csak Katurian mesél, mi pedig magunk elé képzeljük a különféle történeteket és elvarázsolva ülünk, elfeledkezve arról, hol vagyunk és a mesébe csöppenünk. A belső mozi élménye többször is visszaköszön.

aparnaember3.jpgPál András, Pallai Mara, Ács Nobert és Bach Zsófia (fotó: Toldy Miklós)

A szünet után megelevenedik előttünk Katurian egy, még a rendőröket is sokkoló, szörnyű novellája, a Kis Jézus. Ekkor szembesülünk a különféle műfajokat ötvöző, letaglózóan kegyetlen, bizarr és szórakoztató pillanatoktól, rendezői ötletektől roskadozó, mozifilmeket meghazudtoló jelenettel. A csúcspont pedig az, amikor az elején földre szórt rágcsálnivaló a teljes sötétben életre kel.

A párnaember igazi mondanivalója a sok trükk, és látványosság ellenére nem hogy nem vész el, hanem pont ettől üt igazán, amikor egy-egy váratlan pillanatban eléri a nézőket. Az előadásban szereplő különféle kis történetek, ezek varázsa és a végén kapott „konklúzió” mutatja, hogy egy krimiből milyen emberi és mégis milyen megfoghatatlan dolog születhet a színházban - csakis a színházban.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.